KERESZTÉNY BLOG

Amikor tíz évvel ezelőtt végleg magunk mögött hagytuk a nagyvárost, hogy egy békés, az élő természet uralma alatt virágzó édenben éljünk, sok minden megváltozott az életünkben. Felelősséget kellett vállalnunk új dolgokért, tárgyakért, de leginkább élőlényekért. Nem egy puccos, portaszolgálattal hivalkodó kertvárosban kerestünk magunknak menedéket, hanem egy emberek által szórványosan látogatott, érintetlen vidéken. A körülöttünk kiparcellázott telkek tulajdonosai leginkább csak hétvégéken tiszteltek meg minket a jelenlétükkel, főleg azért, hogy a füvet lekaszálják, vagy kertészkedjenek egy keveset. A mi házunk egy nagyobbacska domb tetejére épült, melynek lankáján húzódó földünk vége már jócskán lejtősnek adódott, ám észak-keleti tájolása miatt nem igazán volt alkalmas kertészeti művelésre. Szőlőt tehát nem telepíthettünk rá, esetleg teraszolásban, és igénytelen cserjékkel való beültetésben gondolkodhattunk, ami – lássuk be – egy majd kétszáz négyzetméteres területen azért pazarlásnak számít. Mivel sokáig nem tudtuk eldönteni, mihez is kezdjünk vele, így – a szomszédokhoz hasonlóan – mi is csak a füvet nyírtuk rajta bosszankodva, hiszen ennyivel is kevesebb hasznosítható földterület állt rendelkezésünkre. Aztán egy szép napon beütött nálunk a heuréka: tartsunk rajta tyúkokat!

Erősen gondolkodtam, megírjam-e ezt a történetet. Végül úgy döntöttem: bevállalom! A sztori tanulsága igen szimpla, de annál üdítőbb: egy hívő ember bármiből képes lehet tanulni.

Az úgy esett, hogy a családunk évek óta használt, remekbe szabott WC-deszkája tönkrement. Gyönyörű, napraforgós rétet ábrázolt, zöld-sárga csodás mesevilággal, aminek látványa már a kényszerű panelévek alatt is egy szebb jövő reménységével hatotta át a szívünket. A WC-deszka üzenetét csak egy bolond nem értette volna meg: „Nekünk is lesz egyszer kertes otthonunk!”. Aztán teltek az évek, és a WC-deszka által közvetített prófécia beteljesedett: Isten megáldott minket a tökéletes hellyel, ahol igazi otthont építhettünk magunknak. Az Istentől rendelt utunk egy erdős-dombos vidékre vezetett, ahol a napraforgós rétek világa karnyújtásnyi közelségben zümmögött. Gyönyörű kilátás, idilli környezet, pontosan olyan, amilyenre egész életünkben vágytunk! A napraforgós WC-deszka természetesen ide is átköltözött velünk, de bármennyire ragaszkodtunk is hozzá, az évek során betöltötte küldetését, így ideje lejárt, mennie kellett...

Ha a nyár végleg elköszön, és az ősz tarka szárnyain feltartóztathatatlanul beszállingózik az életünkbe, bizony egyre hidegebbre fordul az időjárás, így napközben is be kell gyújtanunk a kandallóba. Amikor ideköltöztünk a főváros peremére, nő létemre bizony nekem is meg kellett tanulnom a hogyanját ennek a fontos tevékenységnek, hiszen a férfiak nem lehettek mindig kéznél a kedvemért. Ha nem tudom egyedül megoldani a tűzcsiholást, akár estig is ülhetek takarókba bugyolálva, a lassan dermedő házban, forró teával a kezemben (volt ilyen). Nálunk ugyanis nincs gázfűtés, csak a jó öreg fára számíthatunk a csikorgó napokon...

Kertész vagyok. Pontosabban kertészmérnök és kültéri dekoratőr, bár ez a történet szempontjából talán nem is lényeges. Annyit kell csak rólam tudni, hogy szenvedélyesen szeretem a szakmámat, így az összes olyan boltot ismerem a környékünkön, ahol a munkámhoz valamirevaló eszközöket és anyagokat lehet beszerezni. Tudok az összes gazdaboltról, kertészetről és barkácsboltról, ahová betérni érdemes. Azzal is tisztában vagyok tehát, hogy az igazi gazdaboltok óriási kincsek a mai világban! A legtöbbjük egy elfeledett korból maradt itt, és olyan minőségi eszközöket és anyagokat árul, amiket a pláza méretű hiperbarkácsboltokban már egyáltalán nem, vagy csak aranyáron kaphatunk meg.

Egy délelőtt, karácsonyi bevásárlásra indultunk a családdal, és el kellett még mennem néhány szakkönyvért is, egy útba eső találkozóra. Eközben egy olyan környékre dobott minket a navigáció, ahol korábban még sosem jártam...

Pár éve bukkantam rá a neten Demény, a kötsög kutyablogjára. Amikor megláttam ezt az elnevezést, amit a gazdi a kutyája kalandjairól szóló blogjának adott, úgy éreztem, szívemből szól ez a cím! Mert én az életem bármelyik kutyájának nevét behelyettesíthettem volna Demény helyére, pedig voltak azért néhányan, hiszen soha nem éltem kutya nélkül. Azóta rendületlenül él bennem a meggyőződés – amit én ugyan sosem mertem volna így a világ arcába lökni, de Demény bátor gazdája megtette helyettem is –, hogy minden kutya kötsög. Nekem legalábbis még nem volt szerencsém másmilyenhez.

Látom persze, hogy sérült lelkű emberek tömegei, akik menthetetlenül kiábrándultak már az embertársaikból, kutyákra (no, meg macskákra) pazarolják a bennük feszülő törődést és szeretetet, az Isten képmású teremtmények helyett. De ettől még – a sokaság megszállott, abnormis állatimádatától – a kutyáimmal kapcsolatos emlékeim nem lesznek szebbek. Mert eddigi életem során a kutyáim már annyi bosszúságot, kárt és fejfájást okoztak nekem, hogy utólag azt kívánom, bárcsak kibírtam volna nélkülük!

Gondoltam, a tavaszi napsugarakkal szinkronban virítok egy kis kertes élmény, mert mostanában – hála Istennek – elég sok van belőle.

Mivel én azoknak a kivételezett embereknek az exkluzív köréhez tartozom, akiknek a pénzkereső munkájuk egyúttal a hobbijuk is – a tél elvonultától, egészen késő őszig – rengeteg időt töltök a különféle gyönyörű növények között. Egy kisgyermek lelkesedésével tudok tehát örülni minden olyan új beszerzésnek (legyen az növény, szerszám vagy dekoráció), ami a kert szépítésével és a kerti munkákkal kapcsolatos.

Egy derűs tavaszi délelőttön történt, hogy a drága sarki szomszéd bácsink megállította az utcán a kutyasétáltatásból hazafelé tartó fiamat, és kitolt neki egy egész talicskányi dáliagumót azzal a felkiáltással, hogy: "Nesze fiam, vidd haza Anyádnak!". A múltkor hazafuvaroztuk kocsival a bácsit, és ezzel gondolta viszonozni a szívességünket. Igaza is volt: ennél tökéletesebb módot nem is választhatott volna! Hiszen én – mint a Fanatikus Kertőrjöngők Elit Klubjának alapító tagja – majd eszemet vesztettem a gyönyörűségtől!