Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Paddington, a csirke tarka pulóverben

46492585_249961722367607_634240105522921472_n.jpg

Amikor tíz évvel ezelőtt végleg magunk mögött hagytuk a nagyvárost, hogy egy békés, az élő természet uralma alatt virágzó édenben éljünk, sok minden megváltozott az életünkben. Felelősséget kellett vállalnunk új dolgokért, tárgyakért, de leginkább élőlényekért. Nem egy puccos, portaszolgálattal hivalkodó kertvárosban kerestünk magunknak menedéket, hanem egy emberek által szórványosan látogatott, érintetlen vidéken. A körülöttünk kiparcellázott telkek tulajdonosai leginkább csak hétvégéken tiszteltek meg minket a jelenlétükkel, főleg azért, hogy a füvet lekaszálják, vagy kertészkedjenek egy keveset.

A mi házunk egy nagyobbacska domb tetejére épült, melynek lankáján húzódó földünk vége már jócskán lejtősnek adódott, ám észak-keleti tájolása miatt nem igazán volt alkalmas kertészeti művelésre. Szőlőt tehát nem telepíthettünk rá, esetleg teraszolásban, és igénytelen cserjékkel való beültetésben gondolkodhattunk, ami – lássuk be – egy majd kétszáz négyzetméteres területen azért pazarlásnak számít. Mivel sokáig nem tudtuk eldönteni, mihez is kezdjünk vele, így – a szomszédokhoz hasonlóan – mi is csak a füvet nyírtuk rajta bosszankodva, hiszen ennyivel is kevesebb hasznosítható földterület állt rendelkezésünkre.

Aztán egy szép napon beütött nálunk a heuréka: tartsunk rajta tyúkokat!

Nagy lendülettel láttunk hát neki a baromfiudvar megtervezésnek, amibe az egész családunk lelkesen vetette bele magát. A gyermekeink pedig még nálunk is jobban élvezték a kivitelézéssel járó teendőket. Építettünk egy tágas ólat és megtömtük belülről szalmával, kerítést húztunk a terület elejébe, és gyümölcsfákat ültettünk a közepébe. Így minden készen állt az új lakók érkezésére: első körben rendeltünk tíz ex-ketreces, letojt tyúkot a tojásgyárból.

Eleinte nem volt gazdaságos vagy szakmailag megkérdőjelezhetetlen a baromfitartó tevékenységünk, de a tyúkok láthatóan boldogan vakációztak nálunk, bőséges tojástermeléssel fizetve a vendéglátásunkért; ráadásul a füvet sem kellett többé lenyírnunk azon a területen.

Aztán teltek-múltak a hónapok, és mi egyre komolyabb szakértőivé váltunk a témának; igyekeztünk magunkat gondosan kikupálni belőle. Ráadásul igen szerettünk a madaraink között időzni, sőt felváltva jártunk le reggelente a baromfiudvarba imádkozni, hiszen – ahogy biztos többen is tapasztaltátok – az állatok közelsége különleges módon képes megnyugtatni és feltölteni élettel a fásult emberi lelket. Később – a fejlődés jegyében – beszereztünk húsz-harminc tüneményes, pelyhes, tollas-tojást is (értsd: naposcsibéket), akiket infralámpa alatt neveltünk színes-pompás madarakká. Kialakult hát egy mutatós állományunk, melynek tagjait főként hobbiállatok módjára dédelgettük, hiszen – pár harcias kakas kivételével – nem tettük őket a levesbe akkor sem, mikor pihenésre váltva földi küldetésüket, nem adtak több tojást nekünk.

46350446_348579339283558_1752969654659186688_n.jpg

Az állományunk első tagjai tehát olyan letojt tyúkokból álltak, akik az életük első egy évét tojásgyárban töltötték. Magyarországon - hála Istennek - kialakult az a gyakorlat, hogy a ketreces tartásból kiszuperált egyéves tyúkokat háztáji kisgazdaságok felé értékesítik, igen olcsón, így ezeknek az kizsarolt állatoknak is adnak még esélyt a normális baromfilétre.

Mert ezek a tyúkok bizony szörnyű állapotban érkeznek meg új tulajdonosaikhoz! Olyan sokk éri őket az egy év alatt, amit zsebkendőnyi területen, folyton rácson állva, félhomályban, a többi tyúkkal állandó testi kontaktusban, magas hőmérsékleten, egészségtelen tojató tápon sínylődve kell eltölteniük, hogy a baromfiudvarba érkezésük utáni egy hónapban gondos rehabilitációra szorulnak, különben egy darab tojás nem sok, annyit sem képesek kitermelni nekünk. Sőt, ha nem vagyunk elővigyázatosak, hamar el is pusztulhatnak a körülmények drasztikus változása miatt.

Amikor először kaptam a kezem közé ezeket a szerencsétlen állatokat, a szívem is összefacsarodott a szomorúságtól; napokon át csak ültem mellettük az ólban – egy ideig még a napfényre sem engedhettem ki őket – és figyeltem a viselkedésüket, hátha így tisztába jöhetek a szükségleteikkel. Ahogy néztem a nyomorult, tollhiányos testüket, fakó és kókadt tarajukat, fénytelen, rezignált tekintetüket, akaratlanul is eszembe jutott: mi pont ugyanilyen szörnyű állapotban érkezünk a megtérésünkkor Istenhez! Összetör és kizsigerel bennünket a világ, kivesz belőlünk mindent, ami a normális, emberhez méltó életre alkalmassá tehet, és nem marad semmink, csak a szánalmas létezésünk, ami hajszálon függ a szakadék felett.

Ahogy órákon át ültem közöttük, eleinte csak néztek rám csodálkozva, a fejüket felém billentve, de nem közeledtek. Ritkán láthattak korábban embert, így nem volt róla fogalmuk, miféle szerzet vagyok, és mi lehet velük a szándékom. Fázósan összebújtak inkább a sarokban, és csak ácsorogtak a szalmán, a sötét ól biztonságában. Aztán – mivel nem tágítottam mellőlük, ráadásul én adtam nekik az ételt és vizet, sőt méretre is nagyobb voltam náluk – pár nap elteltével érdeklődéssel körém gyűltek. Végül eljött a pillanat, mikor elkezdtek hozzám beszélni: megálltak előttem, fejüket oldalra billentve felnéztek rám, aztán csak mondták a magukét nekem. A hangjuk eleinte olyan fülsértő volt, olyan szörnyen kellemetlen, hogy tiltakozni lett volna kedvem. Persze, nem csodálkoztam ezen, hiszen több ezer másik tyúkkal összezárva, egyetlen szerencsétlen állatnak vajon mennyi esélye lehet saját hangjának felfedezésére? Csúnyák voltak, rongyosak, szörnyen büdösek, és a hangjuk akár egy rozsdás zsanér nyekergése. Én mégis – mindennek ellenére – úgy megszerettem őket! Láttam bennük a potenciált, hogy értékes és hasznos életek, csak épp nincsenek túl jó formában. Tudtam és éreztem: ha szeretem őket és együttérzéssel gondoskodom róluk, meg fogják hálálni az erőfeszítéseimet!

A következő egy hónapban tehát mindent megtettem értük, ami emberileg lehetséges: egészen addig árnyékos, zárt helyen tartottam őket, míg a tekintetük megelevenedett, és érdeklődés ébredt bennük a külvilág iránt. Akkor kinyitottam előttük az ól ajtaját, ha kedvük támadna, hát kimehessenek a fénybe. Eleinte csak álltak az ajtóban és figyelték a ragyogó, tágas teret, hiszen soha életükben nem találkoztak még ekkora szabadsággal. Aztán lassacskán ki-, kimerészkedtek az ajtó elé, és miután a körmeiket is levágtam – ami olyan hosszúra nőtt a ketreces idők alatt, hogy lépni sem tudtak tőle – kapirgálni is elkezdtek. Ez volt az első, tyúkokra jellemző viselkedésmód, ami visszatért náluk: a kapirgálás, hogy megszerezzék azt a minimális táplálékot, ami az életben maradásukhoz szükséges. Aztán egyre jobban megjött a hangjuk is: a fülsiketítő kárálást lassan felváltotta kellemes, barátságos kotyogásuk. Közben pedig elpotyogtattak egy-egy tojást is nekem, ezzel jutalmazva erőfeszítéseimet. Később gyakran láttam őket, amint oldalukra dőlve, szárnyukat kitárva, lehunyt szemmel napoznak az óljuk oldalában. Innentől a tarajuk kiegyenesedett és kiszínesedett, kezdtek ismét tyúkok módjára kinézni, és úgy is viselkedni, habár elvesztett tollaik kinövéséhez még jó pár hónapnak el kellett telnie.

46454410_352928982124755_7380818048824901632_n.jpg

Aztán – úgy egy év múlva – a hűvös tavaszi napok egyikén, új szállítmány ex-ketreces tyúk érkezett a baromfiudvarunkba. Ebben a társaságban két olyan szánalmas jószágot is találtam, akikhez foghatót még életemben nem láttam. Külön is kellett választanom őket a többiektől, mert annyira életképtelennek tűntek, hogy attól tartottam: különleges gondoskodás hiányában pár napon belül elveszítjük őket. A testük teljesen csupasz volt, egyetlen szál tisztességes toll sem borította. Csak a nyakukon és szárnyukon volt némi maradvány, egyiküknek még a szárnyain sem. Úgy néztek ki szegények, akár a levágáskor megkopasztott, bontott csirkék. Dohogtam is a férjemnek, aki átvette őket, hogy miért nem adta vissza ezt a kettőt a szállítóknak, hiszen tollas tyúkokat ígértek a pénzünkért, nem ilyen lidérceket, akikbe hálni is alig jár a lélek. Az egyikük – a kopaszabb – csak pár lépés megtételére volt képes, de azt is csak úgy, akár egy gutaütött szerencsétlen: húzta a fél oldalát, mintha lebénult volna. A férjem azt felelte, hogy először ő is vissza akarta dobni őket, de aztán az jutott eszébe, hogy ha ezek az állatok nem hozzánk kerülnek, akkor esélyük sincs a túlélésre. Énrólam pedig úgy gondolta, hogy úgyis szeretettel és türelemmel gondoskodom majd róluk, így talán kapnak még esélyt az életre.

Mivel tehát ezt a két csupasz tyúkot teljesen el kellett különítenem az állománytól, beköltöztettem őket egy hordóba kívülről, a baromfiudvar kerítésének tövébe. Igen ám, de hűvös tavaszban jártunk éppen, a nap viszont időnként derűsen kisütött. Nekem tehát attól kellett félnem, hogy ezek a szegény párák a pucér testükkel vagy megfáznak a szélben, vagy leégnek a napon, aztán majd amiatt pusztulnak el. Nem volt hát más választásom: fel kellett öltöztetnem őket!

Tagja vagyok egy angol ex-ketreces közösségnek, ahol számtalan leírást olvastam már ezeknek az állatoknak a rehabilitációjáról, így nem tartottam sületlenségnek, hogy ruhával fedjem be a testüket. Levágtam hát a kisfiunk egy régi köntösének két ujját, és a szárnyak helyén nyílást hasítva, bebugyoláltam a törzsüket. Így megvédtem őket a széltől és naptól, a lakásukként szolgáló fekete hordó puha szalmáján pedig bármikor megpihenhettek és átmelegedhettek. Hálásak is voltak a gondoskodásomért, mert bárhová mentem azután a kertben, ők pulikutyaként követtek engem. A pulcsis hordólakóknak a Paddington és Diogenész nevet adtuk.

46352977_330093211136215_513222633089662976_n.jpg

Egy szomorú napon azonban Paddington szalmának esett. Nagyon sajnáltuk, mert láthatóan nem tudott többé lábra állni, ezért betettem a hordóba, elérhető közelségébe raktam az ételt és vizet, majd lelkileg felkészültem a közelgő végre. Többször láttam már korábban ezeknek az állatoknak az elmúlását és utolsó óráit, mikor néhány nap leforgása alatt elfogyott belőlük az erő és az élet. Nem betegedtek meg, csak elfáradtak és kimúltak csendben, hiszen idejük lejárt, menniük kellett. Igyekeztem hát gondoskodni Paddingtonról is, hogy az utolsó napjait békében tölthesse. Pár napon keresztül csak pihengetett a szalmán, lehunyt szemekkel, amikor viszont a közelébe értem, folyton megpróbált felállni, hogy – mint korábban is – a nyomomba szegődhessen. A próbálkozásai azonban rendre kudarcba fulladtak, hiszen minduntalan felborult, ezért attól kellett féltem, hogy összetöri magát nagy igyekezetében, tehát onnantól inkább csak távolról figyeltem a szükségleteit. Teltek-múltak a napok, de Paddington nem pusztult el, úgy tűnt, hogy erősen ragaszkodik az élethez. Aztán észrevettem, hogy az étvágya visszatért, és rövid időn belül ismét talpra állt, majd hűségesen sétálgatott tovább mellettem a kertben. Mivel az idő egyre melegebbre fordult, és elmúltak a didergős tavaszi éjszakák, ezért úgy döntöttem, hogy megszabadítom Paddingtont a pulóverétől. Amit viszont ekkor felfedeztem, attól majd hanyatt estem meglepetésemben! Az én tyúkocskám csupasz kis teste telis-tele volt szürke tollcsírával, de olyan gazdagon, hogy a rózsaszín bőre már ki sem látszott mögüle. Ekkor értettem csak meg, hogy emiatt nem volt képes lábra állni az elmúlt hetekben, hiszen a teste minden részén egyszerre meginduló tollasodás - bár vitamint is szedett - elszívta és felhasználta a készleteket a szervezetében.

46514326_2272139616153482_3957832004149444608_n.jpg

Azóta Paddington, a korábban gutaütöttként araszoló, nyamvadt kis csirke lett a legszebb és legtollasabb tyúk az ex-ketreceseink között, akin a kakasok is élvezettel töltik idejüket, míg korábban – talán színes kabátja miatt – dühödt haraggal rontottak rá, ha valahol véletlenül a közelébe férkőztek.

Rengeteget tanultam tehát ezektől az állatoktól az elmúlt években. A ragaszkodásról, hűségről, a szeretet és gondoskodás erejéről, amivel minket Isten - mint csupasz, gutaütött csirkéket - a Hozzá érkezésünktől fogva körülvesz. Nem tudunk tehát olyan szánalmas állapotban közelíteni az Ő személyéhez, hogy ne indulna meg rajtunk atyai szíve, azután pedig ne tenne meg értünk mindent, a gyógyulásunk és helyreállásunk érdekében. Mi pedig, kizárólag az Ő gondoskodó szeretetének oltalma alatt lehetünk képesek visszanyerni, a teremtésben megszabott emberi lényegünket. A létezésünk valódi értelmét csak az Ő kezének munkája nyomán fedezhetjük ismét fel. De mikor elkezdődik ez a nagyszabású helyreállítás az életünkben, mi minden nappal egyre erősebbek és erősebbek leszünk. Ha tehát ragaszkodunk Hozzá, és hűségesen követjük Őt, ha igyekszünk minél több időt eltölteni az Ő jelenlétében, akkor nyitva áll előttünk a lehetőség, hogy a legszebb és leghasznosabb teremtményeivé váljunk a Mindenható viruló kertjének!

46480095_193826808188440_5387375666343706624_n.jpg

Edna Holy Bloom keresztény blog keresztény blogok keresztény blogger keresztény bloggerek

ehb_kicsi.png