KERESZTÉNY BLOG

Pár éve bukkantam rá a neten Demény, a kötsög kutyablogjára. Amikor megláttam ezt az elnevezést, amit a gazdi a kutyája kalandjairól szóló blogjának adott, úgy éreztem, szívemből szól ez a cím! Mert én az életem bármelyik kutyájának nevét behelyettesíthettem volna Demény helyére, pedig voltak azért néhányan, hiszen soha nem éltem kutya nélkül. Azóta rendületlenül él bennem a meggyőződés – amit én ugyan sosem mertem volna így a világ arcába lökni, de Demény bátor gazdája megtette helyettem is –, hogy minden kutya kötsög. Nekem legalábbis még nem volt szerencsém másmilyenhez.

Látom persze, hogy sérült lelkű emberek tömegei, akik menthetetlenül kiábrándultak már az embertársaikból, kutyákra (no, meg macskákra) pazarolják a bennük feszülő törődést és szeretetet, az Isten képmású teremtmények helyett. De ettől még – a sokaság megszállott, abnormis állatimádatától – a kutyáimmal kapcsolatos emlékeim nem lesznek szebbek. Mert eddigi életem során a kutyáim már annyi bosszúságot, kárt és fejfájást okoztak nekem, hogy utólag azt kívánom, bárcsak kibírtam volna nélkülük!

Ám mélyen élt bennem gyermekkorom egyik traumája, hogy bár mindig kertes házban éltünk, a lelkem is ki kellett könyörögnöm Édesapámnak, hogy kutyánk lehessen. Nem akartam tehát, hogy a gyermekeimnek állatok nélkül kelljen felnőniük, így kérés nélkül is mindig volt a lakásunkban vagy házunkban, az otthonunk méretének megfelelő kutya. Ezeket a jószágokat aztán a gyermekeinknek kellett sétáltatniuk, és bevihették őket akár az ágyukba is. Mert gyermekkorom egy másik szomorú emléke szintén elevenen élt még a lelkemben, hogy – bár a saját szobánkat mindig magunk takarítottuk – a szüleim sosem engedték meg nekem, hogy a kutyáimmal aludjak. Mégsem maradt ki azonban a gyermekkoromból ez a hőn áhított élmény, mert alkalmanként lementem én a kutyaólba aludni.

Nos, az én gyermekeimnek sosem kellett a kutyaólban aludniuk, de mielőtt a kutyáinkat a gondjaikra bíztam, elolvastattam velük Konrad Lorenz kiváló etológus, Ember és kutya című könyvét. Így még idejében megtanulták, hogyan kell a kedvenceikkel helyesen bánni, és megértették a kutyák lelkivilágát és szükségleteit is.

Hiába voltunk azonban családilag kiképezve az ebek szakszerű neveléséből, életünk kutyái valahogy genetikailag voltak beoltva a békés együttélés normái ellen. Ez utóbbit csak azért mesélem el, hogy csípőből kilőjem a kutyafanok kedvenc érvét, amit a ’minden kutya kötsög’ kijelentésemre válaszul, rendszerint nagyarcúan a képembe vágnak, hogy nem a kutyáimmal volt a baj, hanem én nem tudtam bánni velük. Ezt a vádat azonban soha nem tudtam magunkra nézve igaznak elfogadni, hiszen minden állatunk beszerzése előtt elkötelezetten tájékozódtunk a témában, még a fajtasajátosságok tekintetében is. A kutyák neveléséről szóló könyveken túlmenően pedig rendszeresen néztük Cesar Millan kutyapszichológus műsorait is. Ennek ellenére a kutyáink között egy sem találtatott az évek során, aki hosszabb távon kibírhatóan viselkedett volna. Szerintem az összes félkegyelmű, kezelhetetlen ebet begyűjtöttük már magunkhoz eddigi életünkben. A mi otthonunk tehát nem volt más, mint paradicsom lüke kutyák számára. Ki is írhattuk volna a bejárati ajtónk fölé, akkor talán a szomszédaink is kevesebbet veszekedtek volna velünk az ebeink kibírhatatlan viselkedése miatt. Mert hiába gondoskodtunk az összes szükségletükről, szerettük, tutujgattuk, sétáltattuk és neveltük őket, ők mégis magasról tojtak a fejünkre, következetesen ellene állva minden megjobbítási kísérletünknek. Megtanulták persze, hogy ’ül’ meg ’marad’, de a harmonikus együttélésünk szempontjából elviselhetetlen, rossz szokásaikat képtelenek voltak levetkőzni. Úgy tűnt, hogy ezek belülről, a természetük legmélyéről fakadtak, és nem lehet őket tőlük megszabadítani.

Egy különösen emlékezetes történet Bercié, aki a keresztségben eredetileg a Bérc Hotel Mátra nevet kapta. Ott szedtük ugyanis össze őkelmét, a kedvenc mátrai szállodánk kertjében. A nyolcadik hónap végén jártam már az első terhességemben, mikor az urammal elutaztunk néhány napra a Mátrába pihenni. Itt voltunk nászúton korábban, és sok szép emlék kötött minket ehhez a helyhez. Tudtuk jól, hogy az első gyermekünk megszületése után örökre megváltozik majd az életünk, és zavartalan pihenésre sem lesz túl sok lehetőségünk a jövőben, ezért utoljára szerettünk volna még egy kicsit felhőtlenül kettesben lenni.

Hazafelé indultunk éppen a hétvégi feltöltődésből, a szállodai ebédünk elköltése után, ami gazdagon megrakott hurka-kolbász disznótorosból állt, mikor a hotel ajtaján kilépve, mellénk csapódott egy fekete, barna foltos, simaszőrű, nagytermetű kutya. Nem akkor találkoztunk vele először, mert az ott tartózkodásunk teljes ideje alatt ő a hotel környékén kódorgott, farokcsóváló lelkesedéssel traktálva a szálloda vendégeit. Egy terhes nőnek azonban ne mutass gazdátlan, elhagyott állatot, mert a hormonjaitól vezérelve azonnal örökbe akarja fogadni! Én sem voltam különb várandós nőtársaimnál, határozottan kijelentettem hát a férjemnek, hogy én ezt a kutyát nem hagyom ebek harmincadján, hanem hazavisszük szépen a másik kettő mellé, az otthonunkba. Hiszen egy akkora kertben, mint a miénk, bőven elfér még egy blöki, ez nem is lehet kérdés!

A férjem viszont egyáltalán nem lelkesedett az ötletemért, főleg miután a kocsink mellé érve, a kutya képtelen volt uralkodni túlcsorduló érzelmein, és felugorva rám, hanyatt lökött a kedvességével. Az volt a szerencsém, hogy jócskán benne jártunk már a télben, ezért nem a kemény földre huppantam le a pocakomban lévő áldott teherrel együtt, hanem egy puha hókupacra csücsültem, így sikerült megúsznom az esést komplikációk nélkül. A férjemet viszont annyira feldúlták a történtek, hogy nem is volt hajlandó tovább azon huzakodni velem, hazavigyük-e magunkkal ezt a szertelen állatot. Beparancsolt inkább az autóba, mielőtt a kutya még tényleg kárt tesz bennem és a babában, aztán hátra sem nézve, elindult velem hazafelé, a kétszázötven kilométerre lévő otthonunk irányába. Én azonban nem hagytam annyiban a dolgot, túlságosan eltökélt voltam megmenteni ezt a szegény, gazdátlan állatot! Addig rágtam hát a férjem fülét, míg vissza nem fordult velem a szállodához. Ott aztán betuszkoltattam vele a vonakodó blökit az autónk hátsó ülésére, így véve szárnyaim alá a Bérc Hotel Mátra vendégeinek közös kóbor kutyáját.

De jaj, bárcsak ne tettem volna!

Hamar meglett ugyanis a keserű jutalma annak a makacsságnak, ami nem engedte hallgatnom az uram józan szavára, ahogy az Isten előtt is kedves lett volna. Mert a békés hazautunk – egy pihentető közös hétvége méltó lezárásaként – perceken belül rémálommá változott, újdonsült kutyánknak köszönhetően, akit el is neveztünk mindjárt Bercinek, kedvenc hotelünk után. Berci ugyanis egyáltalán nem az az éhező, elhagyatott, szerencsétlen vahúr volt, aminek képmutató módon beállította magát! Ehelyett a hotel látogatóinak szíves vendégszeretetét élvezve, királyi fényűzésben élt. Ez persze számunkra is csak akkor derült ki, mikor a kocsink hátsó ülésén ugrándozva, végighányta a hazavezető utat. És mondhatom, bőven volt mit kiadnia magából, az aznapi bőséges hurka-kolbász ebédje után! Mikor ezt megláttam, nem sok hiányzott hozzá, hogy én is követni kezdjem a példáját!

Mivel én várandós voltam, az uramnak kellett kezébe vennie a dolgot, és vagy ötször is megállnia az útmenti benzinkutaknál, hogy Berci gyomrának napvilágra került tartalmát valahogy kitakarítsa az autónk hátsó üléséről, újra és újra. Hisz hazáig csak nem utazhattunk együtt ezekkel a szörnyű szagokkal!

Amikor aztán végre-valahára, gyötrelmes órák elteltével hazaértünk Bercivel az otthonunkba, hamarosan beengedtük őt a kertbe, a többi kutyánk közé, hadd ismerkedjenek egymással. Innentől kezdődött aztán csak az igazi bűnhődés számomra, amit semmi másnak nem köszönhettem, mint a férjemmel való buta szembeszegülésemnek. A másik két kutyánk ugyanis – az egyikük egy menhelyről örökbe fogadott, kedves, bozontos keverék; a másik egy ajándékba kapott óriás schnauzer – kemény munkával többnyire hozzá lettek már szoktatva a velünk való békés egymás mellett éléshez. De mikortól Bercit is közéjük engedtük, ez a két kedves, kezelhető kutyánk hirtelen valódi sorscsapássá változott. Az urammal az volt a benyomásunk, hogy ha léteznek a kutyák között szellemi fogyatékos egyedek, hát Berci biztosan közéjük tartozik. Hiába próbáltuk ugyanis új jövevényünket beszoktatni, szeretni és tanítani az elfogadható viselkedés szabályaira, minden nevelési kísérletünk elhalt szőrszálként pergett le róla.

Míg a kutyáink korábban sosem csavarogtak, ezután a canis triumviratus minden alkalmat megragadott a szökésre. A korábbi szófogadást teljesen elfeledve, Bercivel az élen, falkában portyáztak a környéken, hiszen nagytermetű kutyákként könnyedén átkapaszkodtak a kerítésünk fölött. Eljött az idő, hogy szinte többet tartózkodtak a környék utcáin és szántóföldjein, mint a házunk közelében. De ha otthon voltak, abban sem volt sok köszönet, mert csak dúltak és romboltak a kertünkben: feltúrták a veteményt, kiásták a bokrokat, kiszedték a szemetet a kukákból, és teleszórták vele a portánk minden szegletét, miközben megállás nélkül ugattak. Nem tudtam már tőlük egy jót aludni sem, pedig minden erőmet össze kellett volna gyűjtenem a rohamosan közelgő első szülésemhez.

Bercit nem lehetett leszoktatni a felugrálásról sem, amire a két másik ebünket is szépen visszaszoktatta, hiszen ha az egyikük megtehetett valamit, attól a többieket sem lehetett többé eltiltani. Amikor tehát kiléptem a házból, három termetes kutya rontott rám és a hasamban lakó kisbabámra úgy, hogy védekezni vagy elmenekülni sem tudtam. Mindennek tetejében Berci farka hosszú volt és vékony, így ha elkezdett örömében ugrálni és forogni körülöttünk, úgy csapdosta vele a lábunk szárát, mintha egy ostorral vagdalkozna.

Talán mondanom sem kell, hogy ezek után Berci mandátuma nem volt nálunk hosszú életű: az első adandó alkalommal elajándékoztuk őt egy vidéki gazdának. Hiszen lelki szemeink előtt már láttuk is apró, totyogós kislányunkat, akire ez a félkegyelmű állat úgy veti majd rá magát, akár dagadt bohóc a gumiasztalra.

Nem mondhatom, hogy fájó szívvel vettünk búcsút Bercitől, sokkal inkább volt örömünnep az a nap, mikor végre megszabadultunk tőle. A távozása után hamar vissza is tért az életünk a normális kerékvágásba, bár a romok eltakarításához a kertünkben és a kutyáink fejében még hosszú hónapokra volt szükség.

Én pedig – ennek köszönhetően – sokkal inkább magamévá tettem a női létezés egyik legfontosabb igazságát, hogy mindenben igyekezzek a férjem józan szavára odafigyelni, és ne engedjem, hogy a döntéseimben az érzelmeim irányítsanak. Nem állítom persze, hogy sosem fordult többé elő velem, hogy valamiben megmakacsoltam magamat, és csak rohantam neki a falnak, a saját elképzeléseimet követve. Sajnos nem ez volt az első eset, és nem is az utolsó, hogy szembeszegültem a férjem okos figyelmeztetésével, és rossz döntést hoztam. De mára – Istennek hála – azért eljutottam az érettségnek abba az áldott állapotába, hogy egyetlen komolyabb döntést sem hozok az uram beleegyezése nélkül.

Hiszen úgy rendelte az Isten, hogy társai, és ne vetélytársai legyünk egymásnak az örökkévalóságba vezető keskeny ösvényen. Nem okos dolog tehát Éva leányaiként, fenntartások nélkül rábízni magunkat, saját csalhatatlanságunkba vetett hitünk igézetére.

– folytatás következik –

Edna Holy Bloom keresztény blog keresztény blogok keresztény blogger keresztény blogger