Áldások áldozatai
Egy számomra különösen tragikus történet Jon és Kate Gosseliné. Szerintem az ő házasságuk szomorú végkifejlete jól demonstrálja azt az általam korábban felvázolt, felelőtlen gyakorlatot, mely a nyilvánosság előtti egyre bátrabb kitárulkozásban jelenik meg, sokak életében (a cikk előzményeit itt olvashatod: 1 / 2 / 3). Azokat a valóságshow-k és közösségi média révén – a magánszférára tekintet nélkül – megvalósított megnyilatkozásokat, amiket szükségképpen követ valamilyen sorsromboló erő, melynek működését a Gosselin család életében is jól nyomon lehet követni.
Biztos többen is emlékeztek erre az Amerikában élő, bűbájos házaspárra, akiknek mesterséges megtermékenyítéssel összesen nyolc gyermekük született. Kate egyébként egy lelkipásztor öt gyermeke közül másodikként jött a világra, tehát keresztény szellemű nevelést kapott. Jon és Kate mindennapi családi életéről, az őket körülvevő változatos kihívásokról a Discovery Inc. készített egy kedves, szórakoztató filmsorozatot, Jon & Kate és 8 gyerek címmel. A nézők számára nyilván izgalmas és tanulságos volt látni ennek a kedves családnak a bonyolult, kihívásokkal teljes, mégis vidám hétköznapjait. Ahogy a nyolc testvérke cseperedett, és Anyuka meg Apuka – bár mindketten főállású szülőkké avanzsáltak a sorozatból származó bevételeik jóvoltából – komoly és elkötelezett munkát végeztek a gyermekeik felnevelésében; ez sokak szemében elismerésre méltónak számított. A család összes tagja tüneményes volt, az ember nem győzte őket felváltva szeretni és csodálni. Hol sírtunk, hol nevettünk rajtuk és a kalandjaikon.
Aztán jött a sokkoló hír: Jon és Kate elválnak! Szinte az egész világot ledöbbentette és megrázta a dolog! Sokakban egy álom foszlott hirtelen semmivé, hiszen a Gosselin család szívmelengető hétköznapjain vigasztalódva, belekapaszkodhattunk abba az illúzióba, hogy létezik még ezen a földön tökéletes házasság, és felhőtlenül boldog családi élet. A válás után a nyolc gyermeket Kate nevelte tovább egyedül, Jon pedig teljesen leépült lelkileg és fizikailag. Egészségtelenül elhízott, aztán olyan kinézettel kezdett a nyilvánosság előtt is megjelenni, akár egy hajléktalan. Kate pedig – talán mert nem tudta megemészteni a házassága felbomlásával járó tragédiát – kényszeresen, egymás után vetette alá magát a különféle szépészeti műtéteknek. Ennek eredményeként néhány éven belül már rá sem lehetett ismerni egykori bájos önmagára. Mennyire szomorú!
A mi gyülekezetünkben is történt nemrégiben egy hasonlóan fájdalmas eset. Az egyik nagyrabecsült, igazán minden földi jóval megáldott házaspár sikeres családi életébe pillanthattunk bele a facebookon vezetett blogjukon keresztül, időnként talán zavarba ejtő közelségből is. A férj a tizenegy gyermekéről való gondoskodás mellett közéleti szerepvállalásban is jeleskedett a városukban, ezért a hétköznapjaikról szóló történeteik nem csupán hívő emberek érdeklődésére tarthattak számot. Sok mindent megosztottak magukról, a mindennapjaikról, a hétköznapi kihívásokban való helytállásukról. Teljesen nyilvánvaló, hogy Isten szolgálata volt ezzel a céljuk, valószínűleg azokat a kivételes áldásaikat szerették volna bemutatni a nagyvilág előtt, amivel őket Isten megörvendeztette. Márpedig az nem volt kevés! Ők mégsem voltak gőgösek erre, én legalábbis sosem fedeztem fel bennük a kivagyiság visszatetsző jeleit. Szerintem két kedves és őszinte embert ismerhettünk meg a személyükben, és valóban üdítő és követendő példát jelentettek sokak számára, egy nagycsalád megalapításához. Sőt kifejezetten érdekes volt olvasgatni, ahogy a sorsukat rendezgették, az egy híján tucatnyi gyönyörű gyermekük szüleiként.
Aztán egy gyászos napon jött a hír: a férjet nagyösszegű adócsalás gyanújával letartóztatták, és börtönbe vetették. Akik jó szívvel követtük őket, mindannyiunkat sokként ért az összeomlás, ami az életükben bekövetkezett. A másik nagy traumát pedig az jelentette, mikor megtapasztalhattuk az emberbőrbe bújt sakálhadak fogainak csattogását, ahogy rávetették magukat a családra, és marcangolták őket végkimerülésig.
De nehogy azt gondoljátok ám, hogy ez az irgalmatlan közhangulat, ami a férj letartóztatása után rázúdult erre a kedves famíliára, azt megelőzően nem ólálkodott körülöttük a levegőben, kimondatlanul is. Szerintem kezdetektől úgy kerítette őket körül az emberek gyilkos irigysége, mint vérszomjas farkasfalka, mely csak a támadásra vár. Egyetlen apró, sánta lépés is elég lett volna számukra, hogy nekiugorhassanak ennek az irigylésre méltó családnak, és átharaphassák a torkukat. Aztán, sajnos meg is kapták, amire oly epedve vártak: a férj elbukott. És mivel egy ismert közszereplő és sikeres politikus volt, nem lehetett elkerülni az országos botrányt. Szörnyen nagy ügyet kerekítettek belőle, szerintem még nagyobbat is, mint egy aljas sorozatgyilkoséból.
Az a hatalmas bizonyság pedig, ami ezen a családon keresztül átütően tudott volna tömegek életében, Jézus Krisztusra mutató pozitív példaként megjelenni, egyszerre megalázó és szégyenletes képmutatásként csapódott le sokak szemében.
De tudjátok, talán még innen is meg lehetett volna fordítani ezt a tragikus folyamatot…
Miközben imádkoztam értük, sokat gondolkodtam a sorsukon. Elképzeltem, miként lehetett volna ebből a nagy nyomorúságból mégis, egy fantasztikus, minden korábbit felülmúló szuperbizonyságot kerekíteni. Egy olyat, ami tényleg, hatalommal rendíthette volna meg ennek a keményszívű magyar társadalomnak a lelkét.
Szerintem azzal, ha ez a szerencsétlenül járt házaspár az összeomlás idején sem hagyja abba a blogolást! Ha már megesett velük ez a szomorú eset – amire nyilván ők sem számítottak, különben néhány hónappal korábban nem kezdtek volna egy új szolgálatba, a keresztény blogjukon keresztül – akkor, ha nem is a facebookon (ami egy pöcegödör), hanem egy komment-mentes, saját honlapon talán mégis folytatniuk kellett volna a történetüket.
Hiszen az emberi élet – még a keresztény élet sem – csupa örömből és boldogságból áll! Miért félünk akkor megmutatni a kíváncsi tömegeknek a sorsunk küzdelmes oldalát is, ha már mindenképpen késztetést érzünk rá, hogy az életünk magántermészetű oldalának bemutatásával is bizonyságot tegyünk Jézus Krisztusról? A Biblia sem titkolja el a hit hőseinek rossz döntéseit és gyengeségeit. Ugyan mi lenne velünk gyarló, a történelem végnapjaival küszködő keresztényekkel, ha sosem olvashattunk volna Ádám és Éva, Ábrahám és Lót, Jákob, József, Dávid, Salamon, és számtalan más bibliai hős példaértékű életművének elrontott epizódjait? Milyen mérhetetlenül sokat tanulhatunk az ő hibáikból is! Miért érezzük akkor úgy, ebben a sikerorientált, kamuflázs korban, hogy csak az áldásaink felvonultatása, és a tökéletesség látszatának felkeltése révén lehetünk jó bizonyságok Jézus Krisztus mellett?
Hiszen gondoljatok csak bele! Ez a kivételes házaspár közszereplőként korábban már kész volt az áldásait Isten szolgálatába állítani, és a jól működő életét megmutatni emberek tömegeinek (nekik valószínűleg ez volt az elhívásuk). Tehát, amit elkezdtek, szerintem be is kellett volna fejezniük! Ha demonstrálták az Isten iránti szeretetüket az öröm idején, talán még ennél is nagyobb bizonyság lett volna figyelemmel kísérni a nyomorúságban való állhatatosságukat, és feladást nélkülöző elkötelezettségüket. Azt az erős hitet és Jézus Krisztusba vetett reménységet, ami idővel kétség nélkül felemeli majd őket ismét, a teljes helyreállításba. Akár egy újkori Jób könyvét is lehetett volna ebből a bizonyságból kerekíteni, ha erőt éreztek volna magukban arra, hogy a legnagyobb harcok közepette is folytassák a bizonyságtevést.
Elfogadom, hogy amit most leírok, talán egy valóságtól elrugaszkodott, képtelen történet. Azért mégis: olyan jó ezzel a gondolattal eljátszani! Hogy a fél ország után talán egy egész nemzet bekövette volna, ahogy a feleség a sorcsapások közepette, a bajban is kitart a szerelme mellett, és nem hagyja el a börtönben ülő férjét, miként azt számos nő a helyében megtette volna. Ahogy valódi, krisztusi asszonyként megosztja a tömegekkel az átélt szenvedések mélységéből is, az Isten irgalmába való belekapaszkodását. Vagy ahogy a férj a börtönben, a sírásai és jajgatásai közepette is a Megváltóhoz fohászkodik, aki kétség nélkül meghallgatja a könyörgéseit, és újjáépíti a romok helyén a családja életét még akkor is, ha ő maga tényleg elkövetett egy súlyos hibát.
Mert ugyan ki mondhatja el magáról, hogy még sosem hibázott nagyot?! De Isten megbocsát, és nem azért, mert ez a mestersége! Hanem mert erre Őt a hívő emberek – Jézus Krisztus keresztáldozatára nézve – megkérik. Az Úr pedig könyörülő és irgalmas, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú. Nem feddődik szüntelen, nem tartja meg a haragját örökké. Nem a bűneink szerint cselekszik velünk, és nem az álnokságaink szerint fizet nekünk. Hanem amilyen könyörülő az Apa a gyermekeihez, olyan könyörülő az Úr az Őt félők iránt. És amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messzire dobja tőlünk a vétkeinket.
Ha tehát ez a kedves, közszereplőként forgolódó keresztény házaspár nem hagyta volna abba a blogolást akkor sem, amikor beütött az életükben a katasztrófa, szerintem az lett volna csak az eget rengető gigabizonyság, Jézus Krisztus helyreállító szeretete mellett!
Mert áldásba kerülni és abban megállni tényleg, nagyszerű dolog. De a teljes kisemmizettség után a nullából felállni és mindent elölről kezdeni, majd újjáépíteni az összetört sorsunkat Isten segítségével: na, ez nem csupán nagyszerű, hanem az emberi szívek legmélyéig lehatoló, kivételes és páratlan dolog.
Ami – szerintem – nem adatik meg akárkinek, csak akiket Jóbként hívott el az Úr.
– folytatás következik –
Edna Holy Bloom keresztény blog keresztény blogok keresztény blogger keresztény bloggere
