Nehéz idők rendhagyó karácsonya
Hálás vagyok Istennek, hogy az elmúlt két és fél évtizedben nem kényeztetett el kivételes jóléttel. Persze, mindig is gondoskodott a nyilvánvaló szükségleteinkről, de a családunkat a fényűzés és luxus többnyire elkerülte. Nem panaszképpen írom, főleg nem mostanában. Mert ez az év felrepített a szellemi fejlődésnek arra a magaslatára, hogy ezért a dologért szívből hálát tudok adni! Hiszen egy világjárvány rémisztő árnyékában legalább a lemondás fájdalmával nem kell megkínlódnom. Nekem most nem kellett megválnom semmi olyantól, aminek a hiánya csak rátenne egy lapáttal arra a szomorúságra, mely – a világ szenvedése miatt – minden együttérző ember szívét átjárja ezekben a napokban. Az emberiség számára eljött a sírás ideje, de az áldatlan körülmények ellenében az Isten által kimunkált tiszta szív és erős szellem hatalmas ajándék most a hívő emberek számára.
És a karácsony is – szerte a világon – végre arról szólhat, amiről talán mindig is szólnia kellene: a családról, és benne Jézus Krisztusról. Most kiszorulnak a zajok, ellehetetlenül a pezsgés, lehámlanak a felesleges sallangok. És akinek megadatik, hogy egészségben megússza, vagy viszonylag olcsón átvészelje ezeket a halálos napokat, talán végre képes lehet örülni annak is, hogy körülötte vannak a szerettei. Én legalábbis így hordozom a sorsomat mostanában.
Minden korábbinál nagyobb hálát érzek a családtagjaimért, akiket Isten az életembe ajándékozott. Hogy itt vannak mellettem, törődnek velem, kifejezik felém a szeretetüket, számíthatok rájuk, összekapaszkodhatunk. Az sem számít, hogy végül nem tudtunk elutazni az ünnepekre, ahogy azt az utóbbi néhány évben szokásunkká tettük (mi ugyanis nem járunk nyaralni, hanem a karácsonyi időszakban pihenjük ki az év fáradalmait, egy gyógyfürdő közelében). Hiszen most itt vagyunk egymásnak, és élvezzük ezeket a ritka pillanatokat, amikor semmi nem akadályoz minket abban, hogy csak egymásra figyeljünk. Most nem kell sehová mennünk, nem kell senkinek megfelelnünk. Csak magunk vagyunk. Amik máskor kihagyhatatlannak tűnnek az ünnepi készülődésben, azok a dolgok most egyszerre már nem fontosak, elvesztették jelentőségüket. Az izoláció mindent átértékelt, most csak egymásért létezünk, együtt az Úrral. Milyen áldott időszak ez!
Ezért is örülök, hogy minket Isten – az elmúlt évtizedekben – egyszerű életre szoktatott. Vérbeli nőként nyilván én is szeretem a csillogást, de a személyiségemből fakadóan valahogy nem létszükségletem. Az élő természet szerelmeseként számomra kevésbé vonzó egy dizájner bokacsizma, mint egy strapabíró gumicsizma, melynek hála, még késő ősszel is élvezhetem a kertem áldásait.
Idén tehát nem a települések során át kifüggesztett, pompás ünnepi dekorációkban gyönyörködöm utazás közben, hanem én magam készítek meglepetés kerti díszeket az üzleti partnereink és saját otthonunk számára. Egy teljes délutánt töltök azzal, hogy az általam összerakott grincsfákat és tujakoszorúkat körbetekergetem selyemszalagokkal, aztán ragasztgatom rájuk lelkesen a csillogó díszeket és fényes karácsonyi gömböket.
Most nem egy fürdő gyógyító vizében áztatom magamat színes-virágos, vicces fürdősapkában. Hanem a kandalló lobogó tüzétől forró az arcom, cica dorombol a fotelom karfáján, és a sütőben piruló sajtosstangli mennyei illata lengi be a házat. Miközben végre dolgozhatok a regényeimen is.
Most nem egy vidéki nagyváros fényűzően kivilágított utcácskáin sétálgatunk, forralt borral a kezünkben. Hanem – ha a fotelban már elültem a fenekem – csak felöltözöm, és lesétálok megetetni a csirkéket a kertünk végében. Mit nekem szemerkélő köd és sáros baromfiudvar, amikor van meleg barbour-kabátom és vízhatlan gumicsizmám!
És az idei karácsonyon színházba sem megyünk. Nem nézzük meg sokadszorra a Diótörőt, amit egyszerűen nem tudunk megunni. Hanem – mikor az uram hazatér a feladatai végeztével – készítünk magunknak egy illatos teát, leülünk egymás mellé a feldíszített ablak előtt, és csak sodorjuk a beszélgetésünk fonalát, egy tálnyi omlós mézeskalács barátságos társaságában.
Vagy megnézünk családostul valami édes-kedves karácsonyi filmet, miközben pattogatott kukoricát rágcsálunk, és századszorra is nevetünk az unásig ismert poénokon. Ezalatt pedig – gondosan kihasználva a szabadidőmet – komótosan kötögetem tovább a férjem legújabb fair isle mellényét.
A figyelmesen felszolgált ünnepi vacsora, és a mellé elfogyasztott finom bor sem lesz most része az idei karácsonyunknak, amit egy kedves kis szálloda éttermében szoktunk elkölteni szenteste, ízlésesen összeválogatott öltözékünkben. Helyette majd én készítek narancsos kacsát vagy gesztenyés pulykát a családnak attól függően, hogy mihez sikerült hozzájutnom az áruházi húspultban.
Idén a tóparti kirándulás és várlátogatás is elmarad. Helyette lesz majd kürtőskalács és sült gesztenye eszegetés, kellemes kisvárosi séták közben, a pompásan kivilágított tereken és utcákon, szigorúan délután öt és hét óra között.
Nem hinném tehát, hogy lenne okunk akár csak némi soványka panaszra is. Hiszen olyan szerencsések vagyunk! Még itt maradtunk egymásnak, senki nem beteg, ajándékokra is volt pénzünk, fáznunk és éheznünk sem kell...
De vajon hány család gyászol most, ezekben a napokban? Hányan aggódnak és rimánkodnak ezekben a percekben is a szeretteik életéért, sutba dobva minden ünnepi örömöt? Hányan vesztették már el a munkájukat, vagy lettek földönfutóvá az elmúlt hónapokban? Belegondolni is rémületes!
Ezért legyünk mindannyian résen, és – miközben örömünket leljük egymásban, az áldott sorsunkban, hogy a balszerencse áradása minket mostanáig elkerült – bőven szánjunk időt az imádkozásra is, szívünkön hordozva mások fájdalmát és sorscsapásait! Minden embertársunkét, akinek ez az irgalmatlan időszak csak gyötrelmet és szenvedést hozott. Nem hagyhatjuk őket magukra a bajban! Szellemben és lélekben őrködnünk kell felettük, minden egyes napon! Fogni a kezüket, és helyettük is fohászkodni Isten irgalmáért, ha talán meghosszabbítaná még egy kevés időre a kegyelem korszakát ezen a földön!
Edna Holy Bloom keresztény blog keresztény blogok keresztény blogger keresztény blogger
