Mit tegyél, hogy jól legyél (2)
Volt az életemnek egy különösen kegyetlen, embert próbáló időszaka, ami közel fél éven át tartott azt követően, hogy meghalt az Édesanyám. Ekkor váltam végre én is képessé arra, hogy elvegyem Istentől, és beépítsem a hívő szokásaim közé a nehézségekkel való hatékony megküzdés bibliai igazságait. Ekkor tudtam csak megtanulni, hogy miként lehetséges megharcolni a keserűséget és szomorúságot, a súlyos szellemi nyomásokkal járó megpróbáltatások idején. Mert ez a néhány hónap olyan embertelen volt számomra, hogy ha nem lett volna mellettem a Szent Szellem azokban a szörnyű napokban, talán bele is betegszem a mázsás terheim vonszolásába. Minden korábbi nehézségünket felülmúlta ugyanis ez a vérfagyasztó időszak, ahogy a sötétség erői az összes résen törleszkedtek befelé az életembe, hogy rám erőszakolhassák a halott Édesanyám szellemi csomagjait.
Az évek folyamán többször is beszéltünk Édesanyámnak Jézus Krisztusról – amikor egyáltalán hajlandó volt végighallgatni bennünket, és nem kezdett azonnal dühös őrjöngésbe –, és negyed évszázadon át szinte minden nap imádkoztunk a megmeneküléséért. Mély szomorúságomra azonban mindvégig makacsul ellene állt Isten hívó szavának, és nagyon haragudott ránk a keresztény gondolkodásmódunk, illetve a gyülekezetünk és pásztoraink iránti elkötelezettségünk miatt.
Amikor hírét vettem, hogy Édesanyám egy nappal a 76. születésnapja előtt agyvérzéssel kórházba került, és talán csak napjai vannak hátra, én azonnal hozzá siettem, de többé már nem tért magához. Egy hétig haldoklott a kórházban, öntudatlanul. Én azonban még ekkor sem voltam képes feladni a lelkéért folytatott küzdelmet, ezért minden nap meglátogattam, beszéltem hozzá, fogtam a kezét és imádkoztam érte. Egy fülhallgatón keresztül pedig többször is végighallgattattam vele a gyülekezetünk egyik legszebb Jézusról szóló dicséretét, majd egy megtérésre indító prédikációt, és a megtérő imát is. Sokszor lejátszottam neki ezeket a felvételeket, sőt vittem a testére megáldott zsebkendőt is, hátha egy csoda visszahozza még közénk az életbe. Ennyit tehettem érte, mielőtt elköltözött ebből a földi világból. Hogy hová, azt nem tudom megmondani. Isten nem mutatta meg nekem. Egyetlen dolog vigasztal csupán, hogy a 25 év kereszténységünk alatt, míg a családommal az Úrban jártunk, neki is volt lehetősége mellettünk a megtérésre. A végső döntését azonban – Istenhez hasonlóan – nekem is tiszteletben kell tartanom. Mindenkinek joga van Jézus Krisztusban megmenekülni, de Őt elutasítva elkárhozni is. Senkit nem rángathatunk be fülénél fogva a mennybe.
Édesanyám halálát követően azonban olyan iszonyú sötétség borult az életemre, amilyet korábban soha nem tapasztaltam. A mély gyász – Istennek hála – szinte teljesen elkerült, mert bár nagyon szerettem Édesanyámat, az évek során sajnos megszakadt köztünk minden bensőséges anya-lánya kapcsolat, és az irántam táplált oktalan haragja miatt végletesen eltávolodtunk egymástól. Azokba a szellemi nyomásokba azonban, amik az elkötözése után azonnal megrohantak, komolyan azt hittem, hogy belepusztulok. Rettenetes terheket küldött rám a sátán ezekben a hónapokban, azokon a gonosz szellemeken keresztül, akik kénytelenek voltak az Édesanyámnak búcsút mondani. Nyilván új gazdatestet kerestek maguknak a famíliánkban, nekem pedig az életerőm minden cseppjére szükségem volt, hogy ellene álljak a szörnyű ostromuknak. A korábbi elkényeztetett, probléma elkenős, nyavalyás idők tehát egy csapásra véget értek az életemben, hiszen ragyogó napként világította meg előttem az Úr a helyzetem rút szellemi valóságát. Szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogy ezúttal milyen erőkkel állok szemben. Pontosan tudtam, hogy ha – szokásomhoz híven – most is csak úgy megadom magamat a körülményeknek és ismét a kivárásra játszom, akkor biztosan nem érem meg a békés öregkort. Nem volt tehát más választásom, mint felállni és küzdeni végre!
Az első dolgom az volt, hogy letöröltem a telefonomról az összes közösségi alkalmazást, és többé nem válaszoltam senkinek az üzenetére. Teljesen elvonultam a világtól. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy ebben az állapotban nem akartam senkinek a terhére lenni, de az is fontos volt számomra, hogy senki se zavarhasson meg a szellemi összpontosításban. Ezt követően pedig nekiláttam a harcnak: napi 10-12 órát szántam arra heteken keresztül, hogy visszaverjem a sátán támadásait. Hatalmas szerencsém volt, mivel pont tavaszba fordult az időjárás, ezért elkezdhettem intenzíven a kertben dolgozni. Addig maradtam kint minden nap a jó levegőn szorgoskodva, míg már lehajolni is alig bírtam. Munka közben pedig folyamatosan tanításokat és dicséreteket hallgattam, és rendületlenül, szünet nélkül nyelveken imádkoztam. Mikor beesteledett, és a világosság az égen is sötétségbe fordult, a dolgaimat a házban folytattam, de a házimunkák elvégzése közben sem hagytam abba a nyelveken imádkozást, és a felkent prédikációk hallgatását. Esténként végül úgy zuhantam rá az ágyamra, mint krumpliszsák a pince padlójára; a kezemet sem volt már erőm felemelni. Másnap pedig folytattam mindent ugyanígy, heteken át.
Ha ebben az időszakban csak befeküdtem volna az ágyamba, hogy átaludjam a nehéz napokat és kiheverjem a bánatomat, talán fel sem keltem volna onnan többé. Olyan elviselhetetlen gyötrelmeket éltem át ezekben a hónapokban szellemileg és lelkileg, amiket csak Isten segítségével voltam képes sértetlenül túlélni. Ezeknek a valódi megoldást kínáló, gyakorlati technikáknak köszönhetően, amikre ebben a helyzetben az Úr olyan határozottan megtanított.
Az évek során tehát – Jézus Krisztussal járva – lassan megértettem, hogy minden újabb nehézségben vagy kihívásban, ami az életünkben megjelenik, a szabadulás eléréséhez el kell jutnunk arra a pontra, mikor végre nem felületes tüneti kezelésekkel próbáljuk orvosolni a bajainkat, hanem hajlandók vagyunk bemenni az erősségünkbe. Az erősségünk az a hely, amit Isten jelenlétében tudunk mindannyian megtalálni. Egy olyan biztonságos szellemi zug, ahol összeomlás nélkül kivárhatjuk a napfelkelténk pillanatát, bármeddig is tartson annak felragyogása.
Abban csak ritkán kételkedünk, hogy Isten meg tudja oldani a problémáinkat. De hogy meg is akarja őket oldani, ezt szívből elhinni már egészen más kérdés. Azt pedig, hogy ezen túlmenően, kétségtelenül meg is fogja oldani azokat, néha szinte képtelenségnek tűnik a belső álláspontunk tárgyává tenni. Ráadásul az ördög mindent megtesz annak megakadályozására, hogy ebbe a felemelő meggyőződésbe egy pillanatra is bele tudjunk feledkezni. Ha tehát beköszönt egy makacs baj a házunk tájára, folyamatosan bombázni kezd minket félelmekkel, ijesztő jövőképekkel, keserűséggel, szomorúsággal, és persze töméntelen mennyiségű hazugsággal magunkkal, Istennel és másokkal kapcsolatban. Nekünk pedig – ha rajta múlik – csak a magzatpózban való nyüszítés marad.
Nehogy már ezt megengedjük neki!
Az első és legfontosabb feladatunk szerintem nem is az, hogy magunk próbáljunk természetes megoldásokat keresni. Nyilván, a nehézségek közepette ez is egy fontos tennivaló, hogy ami csak a kezünk ügyébe esik, amit képesek vagyunk magunkért megtenni, azt tegyük meg, mert Isten velünk lesz. De a mi lehetőségeink korlátozottak. Mielőtt tehát nagyot nyekkenve beleütköznénk a saját korlátainkba – ami általában hamar bekövetkezik, és szörnyen lehangoló tud lenni – előtte menjünk be az erősségünkbe. Ezt a titkos helyet pedig – ahol az ellenség nem férhet hozzánk – szellemi munkával tudjuk megkeresni.
– folytatás következik –
Edna Holy Bloom, keresztény blog, keresztény blogok, keresztény blogger, keresztény bloggere
