Megváltás
Húsvét. Annyi vallásos ájtatoskodás, ragacsos szóvirágokkal felcicomázott klerikális hablatyolás vette körül ismét ezt a legfontosabb ünnepet, hogy muszáj volt kikapcsolódnom egy kicsit a virtuális térből, és néhány tevékeny szép napot a kertben eltöltve – miközben a megváltásról és feltámadásról szóló podcasteket hallgattam, és órákon keresztül nyelveken imádkoztam – azon elmélkedni, hogy mit is jelent számomra a megváltás. Mikor ezen gondolkodom, eltűnik minden izzadtságszagú érzelmi erőlködés, és a szívem legrejtettebb zugait is átjárja az öröm. Hiszem, hogy ez az öröm, amiről a Bilbia is beszél: az Úr öröme, ami az erődöm. A megváltás ugyanis számomra a feltámadást, és az erre felépülő tökéletes életet jelenti.
Ez hozta el számomra a gyermek- és ifjúkorom nyomorúságaiból való kimenekedést egy olyan új családba, amely mindenestül szeret és elfogad. Elsősorban itt nem is az emberekre gondolok – persze beszélhetnék róluk is, hiszen a gyülekezetünkben is van belőlük jónéhány –, hanem arra a szellemi családra, melyhez Jézus Krisztus életéből részesedve hazatérhettem. A megdicsőült és a földön élő szentek közösségéről, sőt a mennyei lényeket is magában foglaló csodás famíliámról, melyben sosem kell átélnem az elutasítottság és megvetettség életérzéseit.
Mikortól az életemben Jézus Krisztus által többé nem a halál, hanem az élet urakodik, ha a földön bandukolva az út eliszamodik is a lábam alatt, a szívem mindig otthonra talál ebben az áldott családi légkörében, mely folyamatosan áldja – formálja és tisztítja – a földi családom légkörét is. Mióta ehhez a mennyei családhoz csatlakoztam a megtérésem által, azóta sosem voltam egyedül, és nem voltam magányos vagy elhagyatott sem. Ezeket az áldásokat – ezt a hajnalok nyugalmában szitálva szállingózó mennyei mannát – persze csak azok képesek megízlelni, minden zamatában átérezni, akik – a megtérés és újjászületés által – maguk is tagjaivá váltak ennek az örök közösségnek. De a kiskapu még nyitva van. Bárki átpréselheti magát rajta, aki rátalál. Csak döntés kérdése az egész.
Néha annyira vágyom már betelni az illatával és érintésével, meglátni a szemeimmel, meghallani a füleimmel ezt a mindennél igazibb, bennem és fölöttem létező tökéletes valóságot, hogy meg kell csípnem magamat, emlékeztetve rá a lelkemet: célja van a földi létezésemnek.
De manapság – ahogy a történelem ámokfutóként rohan az utolsó, mindent felemésztő katlan felé – nekem egyre nehezebb hinnem, hogy van még az emberi lélegzetnek értelme ebben a lerohadt világban. Részemről sokkal könnyebb abban bíznom, hogy engem és a családomat már várja az Úr gyönyörű országa. Ilyenkor rendre azzal hűtöm le az elragadtatás után sóvárgó, az egzisztenciális valóság érzékelését is felperzselő vágyat a szívemben, hogy minden nap egy újabb lehetőség számomra olyan kincsek begyűjtésére, amiket még az idő utáni örökkévalóság sem bonthat majd atomjaira. Ilyenkor felhúzom a szellemi bakancsomat, hogy folytassam tovább a fárasztó és sáros utamat, át a sötétség völgyén, egészen a hegy tetején világító otthonom palotájának gyöngyös kapujáig. Mert jól tudom, hogy a végtelen jövőben megmaradó örök értékek begyűjtésére, kizárólag a földi létezésem idejében van lehetőségem, és a jövőbeli romolhatatlan létformám dicsőségét alapvetően határozzák majd meg ezek fontos, hit által elvégzett – földi szemmel sokszor hétköznapinak vagy ostobának tűnő – cselekedetek.
Előfordul azért, hogy időnként elgyengülök, mikor a szellemem szemei előtt kristálytisztán jelenik meg a földöntúli létezésem ragyogó jövőképe. Ilyenkor végtelenül nehéznek tetszik visszarángatni magamat a rögös valóságba, mégis megteszem minden egyes nap, mert a szívem mélyén pontosan tudom és hiszem a létezésem valódi értelmét. Nem lázadozom tehát feleslegesen a sorsom ellen, hanem végzem tovább minden dolgomat, szívemben eltelve az Isten iránti bizalom boldog reménységével. Még akkor is teszem a dolgom, ha időnként nehezemre esik megmozdítani a tagjaimat, hiszen olyannak érzem minden erőfeszítésemet, mintha kínzó izomlázzal indulnék egy maratoni futásra.
Ezeken túl a megváltás hozta el a számomra legfontosabbat: a bűnbocsánatot. Korántsem a vétkezünk-megvalljuk, vétkezünk-megvalljuk örökké tartó körforgását, hanem az isteni tökéletességnek a bensőm legmélyéig lehatoló, hatalmas munkáját. Ez a bűnbocsánat nem csupán eltörölte az eddig elkövetett bűneimet, hanem a megtérésem óta aktívan formálja a személyiségemet annak reményében, hogy végül felszámol majd minden káros és méltatlan dolgot az életemben. Közben pedig leveszi rólam a bűntudat és kárhoztatás nyomorúságát is, ami felfoghatatlan szabadságérzetet biztosít számomra, hiszen többé már nincs szükségem rá, hogy öncsalásban és képmutatásban forgolódjak a világon. Hiszen ha Isten nem vádol, akkor teremtett lényeknek többé nincs joga ítélkezni fölöttem. Mondjátok meg: hát nem erre van minden embernek a legnagyobb szüksége?!
És a megváltásnak köszönhetem a megbocsátást is. Amit Isten gyakorol irányomban, és amit – ebből fakadóan – én is készséggel gyakorolok az emberek felé. Ahogy Jézus Krisztus a kereszten minden elképzelhetőt meghaladó, az emberileg lehetséges legnagyobb fájdalmak közepette halt meg értem, de a harag és neheztelés egyetlen apró szikrája nélkül, úgy az őbeléje vetett hitem által végül én is eljuthatok arra a bámulatos magaslatra, ahol bármilyen árulást és bűnt képes vagyok az embereknek megbocsátani. Nem állítom persze, hogy már fent állok ezen a hegyen, de minden nappal egyre közelebb jutok a csúcstámadáshoz.
Annyi, de annyi sorsfordító áldást tudnék még felsorolni nektek, amiket mind-mind a megváltásnak köszönhetek, hogy Ábrahámhoz hasonlóan szinte már az elején abbahagytam a számbavételüket. Elfogadom inkább hit által, hogy a teljes életem – földi és örökkévaló – a tökéletes Isten kezében biztonságban van. És mivel az idei Húsvétot a megváltás áldásain való elmélkedéssel is töltöttem, a teremtett tavasz szépségeit is fölülmúlva, csordultig telt boldogsággal a szívem.
És ezek nem nagy szavak. Ezek nagy dolgok. A legnagyobbak ezen a világon!
