KERESZTÉNY BLOG

Mostanában olvasom Choo Thomas: A menny valóság! című könyvét, mely egy világszerte milliós példányszámban eladott, hiteles beszámoló az írónő 1996-tól átélt, természetfeletti élményeiről. Choo a saját megdöbbentő tapasztalatait írja le ebben a könyvben, hogyan találkozott rendszeresen az élő, feltámadott Jézus Krisztussal, és miként látogatták meg együtt a pokol mélységeit, illetve járták be közösen a Mennyei Királyságot.

A könyv egyik fejezetében az írónő elmeséli, hogy az egyik mennybéli sétájuk során Jézus bevitte őt egy hatalmas épületbe, amely leginkább egy raktárhelyiségre hasonlított, ahol kisbabák tömegeit tárolták. Ezek a csecsemők – Jézus elmondása szerint – abortált földi gyermekek voltak.

„Miután átértünk a gyönyörű aranyhídon, az Úr egy olyan helyre vezetett, ahol csecsemőket és kisdedeket tartottak – sokan teljesen újszülöttnek tűntek. Egy óriási terem volt ez, mint egy raktár, nem volt csinos, vagy díszes. Tele volt mezítelen, szorosan egymás mellett fekvő kisbabákkal.

– Miért van itt ennyi csecsemő? – érdeklődtem.

– Olyan anyák gyermekei ők, akik nem akartak gyereket. Én megőrzöm a kisbabáikat! – felelt az Úr.

– Mit teszel velük, Uram?

– Amelyiknek az anyja megtér, az visszakaphatja a babáját.

– Mi történik azzal, amelyiknek az anyja nem nyer üdvösséget?

– Más anyák kapják meg őket, amikor majd minden gyermekem bejön a Királyságba.

Ekkor megértettem, hogy ezeket a csecsemőket az anyjuk méhéből abortálták. Sírva fakadtam. Jézus felkiáltott: „Gyűlölöm az abortuszt!”. Hangja és magatartása szigorú és haragos lett. Ott és akkor tudtam, hogy ezt az üzenetet hamarosan továbbadom majd mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni. Az Úr nem kedveli az abortuszt. Az Ő szemében ez az egyik legszörnyűbb bűn. (…) Jézus szereti a kicsinyeket. Ahogy figyeltem és hallgattam Őt, érzékeltem gyengéd könyörületét ezek iránt az abortált csecsemők iránt. (…) Sosem fogom elfelejteni, amit azon a reggelen láttam a Mennyben, és sosem leszek többé képes hallgatni az abortusz rettenetes bűnével kapcsolatban. (…) Most már tudom, hogy örökkévaló következményekkel jár, amikor valaki az abortusz mellett dönt. (…) Még szinte hallom az Úr haragos, érzelmektől remegő hangját, ahogyan kimondja: „Gyűlölöm az abortuszt!”

Ennek az írásomnak eredetileg én is ezt a címet szántam: „Gyűlölöm az abortuszt!”. Még azelőtt fakadt fel a szívemből ez az indulat, mielőtt olvastam volna Jézusnak ugyanezen szavait, amiket a mennyben Choonak mondott. Mert bár én magam – Istennek hála – sosem végeztettem abortuszt, de az Édesanyámtól örökölt következményeit a mai napig viselem.

Most tehát nem Choo Thomas könyvéről szeretnék egy új bejegyzésfolyamot indítani, hanem ahhoz kapcsolódóan napjaink egyik legkegyetlenebb hétköznapi gyakorlatáról, az abortuszról, mely az én életemben személyes tragédiák sokaságát idézte elő. Mikor ezt a témát a Szent Szellem a szívemre helyezte, sokáig vonakodtam engedelmeskedni Neki, mert életem legfájóbb emlékei fűződnek ehhez a rettenetes tetthez. Nagyon kell tehát igyekeznem, hogy az abortusszal kapcsolatos történeteim végkifejleteként valami pozitív üzenetet is tudjak az olvasóim felé közvetíteni. Mondhatom, talán még sosem volt ennyire nehéz dolgom!

Van a múltamnak néhány olyan fejezete, amiről különösen nehéznek tetszik beszélnem. Ennek ellenére mégis úgy gondolom, hogy előbb-utóbb – komótosan, ha majd képesnek érzem rá magam – ezeket is sorjában el kell mesélnem. Hiszen mi más szolgálhatna mélyebb tanulságokkal a kereső szívek számára, mint az emberi sorsok legsötétebb fejezetei? Én ezt a holokauszt túlélők személyes történeteinek elkötelezett olvasójaként értettem meg. Az azokból kinyerhető életbölcsességek ugyanis óriási felismerésekkel gazdagították a sorsom. Hogy mik az igazán fontos dolgok az életben, hogy miként lehet a földi létezésünket értelmesen bevégezni, azt én nem a szüleimtől, hanem a felkent pásztoraimtól, és túlélők visszaemlékezéseiből tanultam meg. Helyesen tesszük tehát, ha minden életkorban aktívan keressük ezeket az eszméléseket, mert nincs fájóbb dolog a földi létezésben annál, mint túl későn ébredni rá a tévedéseinkre, mikor már nem tudunk a dolgok végkimenetelén változtatni. Nekem több évtizedembe került, hogy hamupipőkeként kiválogassam az idő előtt felperzselt jövőm hamvaiból a még ehető, maradék lencsét. Apró morzsánként rakosgattam össze az elátkozott életem elviselhetővé tételének falatnyi kenyerét. És bár holokauszt túlélő nem vagyok, de generációs túlélő mindenképp!

Egyesek sorsa nem a decens polgári létből indul, hanem az emberi gonoszság koromfekete mélységeiből. A Biblia világosság teszi, hogy mindannyiunk életén generációk visszataszító bűnei halmozódnak fel még azelőtt, hogy a világra jöttünk volna. De vannak köztünk olyanok, akiknek ugyan megadatott az esély a földi létezésre, ám olyan anyák gyermekeként jöttek a világra, akik a testvéreiket – csak mert nem a megfelelő időben vagy a kívánt személytől fogantak – még a születésük előtt meggyilkolták. Én is egy ilyen anya testében fejlődtem és karjaiban nevelődtem, akinek a méhe több halált fogant, mint új életet.

Elgondolkodtatok már azon, hogy az olyan nők, aki képesek rá, hogy darabokra tépessék a védtelen gyermekeiket még a megszületésük előtt, vajon mennyi törődést és szeretet képesek adni a világra hozott gyermekeiknek? Nos, én a szenvedéseim által kiérdemeltem rá a jogot, hogy megválaszoljam a kérdést: édeskeveset!

Életem egyik legmegrázóbb filmje a Nem tervezett (Unplanned) című alkotás az abortuszról. Emlékszem, úgy egy éve néztem meg itthon, egyedül a hálószobánkban. Szinte minden jelenetére jól emlékszem, de főleg annak az emléke kísért, ahogy a nézése közben fuldokoltam a sírástól. Nyöszörögve és jajgatva szenvedtem végig, mert olyan mélyen gyökerező fájdalmakat hozott felszínre, amikről korábban azt sem tudtam, hogy léteznek bennem. Világos volt számomra, hogy ez a fajta abnormális kínlódás egyáltalán nem természetes, és nem sorolható a meghatott pityergés kategóriájába. Úgy tépte és szaggatta a lelkemet a film üzenete, akár egy éhes vadállat, aki jogot formál rá, hogy elégtételt vegyen rajtam az Anyám bűneiért. Hetek is elteltek, mire képes voltam feldolgozni a film utóhatásait. Haragudott is rám a férjem emiatt, hiszen egy ép és egészséges család sértetlen lelkű fiaként képtelen volt felfogni, mi szükségem van az ilyen gyötrelmekre? Nem tudta megérteni, miért kell szándékosan felkavarnom a múltam sötét üledékét? Miért nem temetem el végre, és hagyom a halálban nyugodni az összes fájdalmas emlékemet?

Én meg tudom érteni, hogy miért érzik úgy a decens családok szerencsés gyermekei, hogy a múltunkkal hatékonyan leszámolni csak temetés és felejtés által lehet. Csak csináljunk úgy, mintha a traumáink meg sem történtek volna, és éljük tovább boldogan az életünket! Zárjunk ki a gonosz emlékeinket még a gondolatainkból is, akkor többé nem lesz hatalmuk felettünk!

Istenem! Bárcsak ilyen egyszerű volna!

Mi azonban, akik egész életünkben gyötrelmes terheket cipelünk, és talán soha be nem gyógyuló, mély sebekkel élünk, pontosan tudjuk: hiába is hantoljuk el a múltunk konok kísérteteit, azok mégis, újra és újra kikelnek a sírjukból, hogy felszámolják a jövőnk boldog végkifejletét. Nincs tehát más választásunk, mint kiásni őket, világosságra emelni, azután Isten Igéjével megítélni és láncra verni, hogy soha ne éledhessenek fel többé. A lelkünk összefoltozásához pedig még ekkor is évtizedeken át szükségünk van Isten természetfeletti, gyógyító szeretetére! Másként bele is halhatunk a sérüléseinkbe, miközben mi magunk is egyre több fájdalmat és szenvedést okozunk a környezetünknek.

Egy átkokkal megbélyegzett sorsot ugyanis képtelenség újra cserélni anélkül, hogy az életünk bizonyos pontjain világosságra ne hoznánk a traumáinkat önmagunk előtt is, és szembe ne néznénk a szörnyeinkkel. Azután Isten Igéje szerint károsnak ne ítélnénk, és könyörtelenül ki ne operálnánk a zsigereinkbe gyógyult, mérgező nyílhegyeket. Mert az őseink tetteinek következményei bizony úgy ragaszkodnak hozzánk, úgy csavarodnak életünk fájának törzse köré, akár liánok az esőerdők pálmafáira. Átszövik még a gyökereinket is, és nincs más céljuk, mint megfojtani bennünk az Isten által belénk fújt, áldott lélegzetet.

– folytatás következik –

Edna Holy Bloom, keresztény blog, kereszté blogok, ny blogger, keresztény bloggerek