KERESZTÉNY BLOG

Ahogy korábban kiemeltem, nagyon fontos tisztáznunk magunkban: a megbocsátás teljes elengedést jelent, és Istentől származó, kegyelmi állapot, amely néha hosszú időt – akár éveket is – igénybe vehet, ha mélyre hatoló sebeknek kell begyógyulniuk (a megbocsátással kapcsolatos személyes bizonyságomat itt olvashatod: 1 / 2 / 3). A megbocsátásra való képességben pedig, a különböző személyiségű emberek között, jelentős egyéni eltérések vannak. Arról azonban senki sem vitatkozna velem, hogy a belső harmóniánk szempontjából az a legideálisabb számunkra, ha képesek vagyunk minél gördülékenyebben túllépni a sérelmeinken, és nem táplálunk ragaszkodást olyan felesleges dolgokhoz, amik csak egyre mélyebbre tapossák az életérzéseinket. Akkor járunk el tehát a legokosabban, ha aktívan közreműködünk Isten megbocsátást kimunkáló tevékenységében, és nem állunk ellene ennek a fontos folyamatnak. Ha ragaszkodunk a sérelmeinkhez, ha újra és újra lejátsszuk a fejünkben a gyötrő képsorokat, ha a bensőnkben tápláljuk a haragot a velünk otrombán és érzéketlenül viselkedő emberekkel szemben, akkor saját magunkat kötjük gúzsba, jó hosszú időre. Értelmetlen dolog megengednünk tehát, hogy a lelki sebeink sajgása tanácsoljon bennünket, a Szent Szellem gyöngéd és gyógyító vezetése helyett.

Ismerek olyan embereket (sajnos többet is, mint szeretnék), akik a gyülekezetükben átélt sérelmeik miatt elhagyták az életet adó forrásuk helyét, azt a szent testvéri közösséget, ahová Isten őket a megtérésükkor belehelyezte. Ezeknek az embereknek a sorsa idővel – kivétel nélkül – fájdalmas lejtmenetbe fordult, hiszen kiestek az Isten akaratából. Sértettség, megbántottság, csalódottság miatt elhagyni a szellemi otthonunkat, a megtérésünk gyülekezetét: ez bizony óriási baklövés, amely teljesen eltéríti a keresztény pályafutásunkat az Istentől rendelt irányától.

A megtérésünkkor ugyanis nem mi választunk magunknak gyülekezetet, hanem Isten dönti el, hogy hová plántál be bennünket. Az általa választott helyre vagyunk tehát elültetve, nekünk pedig azon a helyen kell gyökeret eresztenünk. Ennek a gyökérzetnek a jellemzői döntik aztán el a további sorunkat, hiszen Isten ezen keresztül adja a növekedést számunkra. Ha igyekszünk gazdag gyökérzetet fejleszteni ebben az áldott talajban – ami a növényeknél például gyakran a lombozat és virágzat, tehát a látványelemek rovására történik – és külsőségek helyett elsősorban a szívünk állapotára helyezzük a hangsúlyt, akkor kellően megalapozott lesz a későbbi növekedésünk, és a kedvezőtlen körülményekkel szembeni toleranciánk és ellenállóképességünk. Ha azonban a megtérésünk után gyorsan akarunk látványos változásokat kitermelni az életünkben, mert az Isten Igéjével való minőségi közösségünk ápolása helyett a környezetünkre akarunk bombasztikus benyomást gyakorolni, miközben a gyökereink alig-alig fúródtak még bele ebbe az életet közvetítő közegbe, úgy egy komolyabb szárazság – például nehéz helyzetek, konfliktusok, áldatlan körülmények – hatására, tövestől száradhat ki a hívő életünk fája. Vigyázzunk tehát, nehogy a meg nem bocsátás még ennél is veszélyesebb helyzetbe sodorjon bennünket, és mi magunk váljunk saját sorsunk megrontóivá, mikor kitépve gyökereinket a szellemi forrásunk mellől, egy víz nélküli, puszta helyen próbálunk ismét gyökeret verni. Ennek az eredménytelenségét gondolom nem szükséges külön is illusztrálnom.

Ha tehát az elengedés, a megbocsátás folyamata hosszú időt vesz is igénybe, ráadásul a bántásokat, sértéseket hívő emberektől, keresztény testvérektől, ne adj' Isten pásztoroktól, komoly szolgálóktól kellett elszenvednünk, akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy ezeken a keserves tapasztalatokon keresztül a sátán örökre kiírjon bennünket az Isten munkájából. Gondoljátok csak végig! Mik vagyunk mi a gyülekezetünk nélkül? Ugyan kik vagyunk a keresztény testvéreink és nyájunk, a kihívottak szent közössége nélkül? Elkóborolt, vadaknak kiszolgáltatott, sodródó, tévelygő juhok, akik elhagyták az ellátásuk helyét.

Az talán a véletlen műve, hogy milyen hazába, anyanyelvbe születünk bele? Ha véletlen lenne, akkor nem gyötörné a hazájukból kivándorló embereket olyan kérlelhetetlenül a honvágy, gyakran évtizedek múltával is. Az sem lehet akkor a körülmények önkéntelen alakulása, hogy hol születtünk újjá, hogy melyik gyülekezetet, keresztény testvéri közösséget mondhatjuk a magunkénak. Ahová megtértünk, az a hely és közösség lett a szellemi otthonunk és családunk. A családunkat pedig nem hagyjuk el, csak mert érnek ott minket kellemetlenségek, és főleg nem áruljuk el (ezt talán mondanom sem kellene). Hanem megbocsátunk egymásnak – akár minden nap, vagy naponta többször is – és megyünk szépen tovább, hiszen ez viszi előre a közös életünket. A szeretteinknek pedig egyébként is, olyan könnyű megbocsátani! Hogy gondolhatjuk akkor, hogy a gyülekezetünk, a szellemi családunk csak úgy elhagyható?! Ne áltassuk magunkat: nem fordíthatunk hátat következmények nélkül a spirituális otthonunknak! Hát elhagyhatja az ember úgy a szeretteit, hogy utána nagyobb boldogság és békesség költözzön a szívébe?

Egyesek szerint mégis az a megoldás a méltánytalanságokra, hogy minden kényelmetlen helyről továbbállunk, és minél előbb elfelejtjük még az emléküket is. De ha így élnénk, akkor sehol a világon nem lenne maradásunk! Nem lenne egyetlen árva hely, ahová hittel vethetünk, ahová reménységgel időt és energiát fektethetünk, ahol áldozatok árán értékeket teremthetünk, hiszen úgyis hamarosan meglépünk onnan, amint a helyzet kellemetlenné válik számunkra. A hitetlen emberek ezt gyakran megteszik, mikor hűtlenül elhagyják a házastársukat, gyermekeiket, szüleiket, barátaikat, üzletfeleiket, a rájuk számító embereket, és hátra sem néznek többé. De vajon mi is ilyen hitvány módon akarunk élni?!

Ennek az életmódnak a működésképtelenségét leginkább azokon az ex-keresztényeken lehet látni, akik egy ideig gyülekezetbe járó, hívő életmódot folytattak, de egy idő után mégis visszatérnek a régi bűneikhez, és a megtérésük előtti életmódjukhoz. Közülük némelyekben marad azért annyi tisztesség, hogy a lelkük mélyén szembe mernek nézni a saját állapotukkal, így képesek belátni, hogy nem másokkal, hanem elsősorban velük van a probléma. Hiszen a bűneikről ugyan ki más tehetne, mint ők maguk? Sokan közülük az életük bizonyos pontján ezért vissza is tudnak térni az Úrhoz és a gyülekezetükhöz.

Vannak azonban olyanok, akik az Istenhez és az Ő népéhez való hűtlenségük miatt érzett nyomorúságos állapotukat, a lelkiismeretük folyamatos vádlását nem megtéréssel orvosolják, hanem úgy próbálják magukban elnémítani a figyelmeztető hangokat, hogy beállnak a szellemi családjukat rágalmazó sárdobálók alávaló csordájába. Ez persze már egy olyan diabolikus viszonyulás, ahonnan minden nappal egyre nehezebb a visszafordulás, és egyre súlyosbodó isteni ítélet a jutalma.

A hűség és megbocsátás szerintem kéz a kézben járnak, hiszen olyan emberekhez, akikre szívünkből régóta neheztelünk, akiket valójában nem becsülünk, hogyan is tudnánk hűségesek maradni? De miféle emberi minőséget képviselünk, ha csupán a fogyasztó szerepébe helyezkedünk a gyülekezetünkkel és testvéreinkkel való viszonyunkban: elvesszük a számunkra előnyös dolgokat, aztán ha jönnek a kényelmetlenségek, urambocsá áldozatokat, befektetéseket, feladatokat igényelne tőlünk az a kapcsolat, akkor gyorsan tovább sodródunk egy újabb gazdatest után kutatva? Micsoda hálátlan, szipolyozó életmód ez már?! Egyesek mégis azt képzelik, hogy a gyülekezetükkel és testvéreikkel ezt büntetlenül megtehetik.

Ezzel kapcsolatban Jób kérdése jut az eszembe: úgy szólsz, mint szól egy a bolondok közül; ha a jót elvettük, a rosszat nem vennénk-e el? Hogy gondolhatja tehát bárki is őszintén, hogy az Úr az ilyen hűtlenséget közömbösen szemléli? Pont Ő, aki a népét olyan féltőn szereti, aki az életét adta az övéiért! Nem gondolhatja komolyan egyetlen gyülekezetének hátat fordító ember sem, hogy Istenre továbbra is stabilan számíthat. Holott ő önkényesen fittyet hányt arra az elhívásra, amiért őt az Úr abba a közösségbe belehelyezte, és lázadó szívvel nemet mondott azokra a feladatokra, amikkel – a már elvett temérdek jóért – Isten népének viszonzással tartozik.

– folytatás következik –

Edna Holy Bloom keresztény blog keresztény blogok keresztény blogger keresztény bloggere